Rózsamályva
Rózsamályva egy langyos, napsütötte délelőttön látta meg először a világot. Óvatosan körbekémlelt gyöngyszemével-ami erősen oda lett rögzítve bájos fejecskéjéhez-, közben tekintete meg-megállt a szoba egyik másik érdekesebb pontján. Lassan 180 fokos fordulatot tett, és hirtelen szembe találta magát egy mosolygó szempárral.
-Ki vagy te?- kérdezte megszeppenve.
-Violini vagyok, a mamád. Én készítettelek.
-Te készítettél??
-Háát, ha nem bánod, akkor igen.
-Hmmm, nem bánom-kuncogta el magát Rózsamályva -, de tulajdonképp ki vagyok én?
-Egy nagyon helyes kiselefánt vagy.
-Óóó, ez nagyszerű! És csinálhatok bármit? Úgy értem ugrálhatok a lábamon, vagy trombitálhatok , vagy pacsálhatok pocsolyákban , vagy…vagy..
-Hát persze! Kedvedre csinálhatsz bármit.
-Akkor most elmegyek és körbenézek a világban. Megengeded?
-Hogyne engedném. De nagyon vigyázz magadra! Az úttesten csak akkor kelj át, ha zöldet mutat a lámpa!
-Ígérem! - válaszolta komoly arccal Rózsamályva, aztán csinos kis ormánykáját odanyomta Violini orrához, és vígan ugrabugrálva elszaladt.
Hosszú utcákon futott végig, parkokban kóstolgatta a friss füvet és faleveleket, játszóterek hintáit, mászókáit csodálta meg, s beállt a gyerekek közé ugrókötelezni. A zebrához érve szófogadóan megállt, homlokát ráncolva pislogott a közlekedési lámpára, majd szélesre húzott szájjal indult útnak, ha az zöldre váltott.
Betért fagylaltozókba, könyvtárakba, óvodákba, boltokba, átkelt legalább három nagy hídon, közben mindent alaposan megvizsgált és elraktározott fejecskéjében. Tapasztalatokat gyűjtött.
Délutánra már nagyon megéhezett, estére pedig alig vonszolta lábacskáit. De igen messzire elkalandozott hazulról, sokáig tartott, míg újra a az ismerős szobában találta magát.
Fáradtan huppant le a padlóra és nagyot sóhajtva nézett fel mamájára, aki megsimogatta kókadt buksiját.
-No, sok mindent láttál?
-Igen, rengeteg mindent. El se tudod képzelni, milyen érdekes odakinn a világ.
Violini megértően mosolygott.
-Tetszett minden?
-Igen, minden…öööö, illetve majdnem minden…-s elszontyoladva lehajtotta fejét.
-Ejnye, mi baj van?
-Hát…. hallottam valami porcelánboltról….
-És?
-Mama, én tényleg trampli vagyok? Meg nehézkes és bumfordi?
-Na gyere ide te kis butus!
Violini előszedte a rongyoszsákot, tűt, cérnát kapott a kezébe, ölébe vette a kiselefántot és munkához látott. Három gyönyörű virágot varrt Rózsamályvára. Egyet a pocakjára, egyet a hátára, egyet a popsijára. Mikor készen lett, odaállította a kiselefántot a tükör elé:
-Látod ezt? Most már aztán senki sem mondhatja, hogy bumfordi meg trampli vagy.
-Hűűű! Ez gyönyörű! –kiáltott fel Rózsamályva, majd csinos kis orrmánykáját odanyomta Violini orrához és minden fáradtságát elfeledve körbeszaladta a szobát.
Pocakján, hátán és popsiján úgy repkedtek a virágok, mint a lefrissebb, legkönnyebb, legszebb tavaszi pillangók.
